Tűnő látomás,
elhiszett bár árulás,
csak nézem az utcát csendben, várom a csodát.
Fentről hallom én, én a hangját,
minden perc úgy fáj.
Én már nem akarok félni,
nem lehet visszanézni,
én már nem akarok miért már árván élni,
a szekete világ oda már megünk kegyelen jár.
Én már nem akarok félni.
A szem szótlanul, még a bánat megfagul,
tudom már, ez csak egy rémálom, egy átnyék.
Kísértés, de csak nézz szét, nincs több játék.
Míg egy megtölt lélek érez,
kis a szívben még sem mérgez.